Húsz éve szervezek utakat a világ minden tájára 20-25 fős társaságoknak. Tehát tudom, hogy milyen a jó idegenvezető.
Tájékozott és szórakoztató, ha kell távolságtartó, olykor érzelmes, de mindenekelőtt alkalmazkodó. Ha van is terve, rugalmas és módosítja amint azt látja, hogy valaki fáradt, vagy épp hogy izgatott és még időzne egy kicsit valahol. Örül az érdeklődő utasnak és türelmes az izgágával. Remek a problémamegoldó képessége, mert olyan nincs, hogy ne akadna valami gond. A várost úgy ismeri, mint a tenyerét, mindenről eszébe jut valami, és sosem elégszik meg azzal, amit addig olvasott, tanult róla. Nem azzal foglalkozik, hogy mi hány méter vagy mennyi arany van rajta, hanem hogy mit adott az évszázadoknak, milyen emberek tűntek fel ezidő alatt és milyen hatással voltak ránk, mai emberekre. Elmeséli, hogy hogy élnek arrafelé az emberek. Hol laknak, mennyit keresnek, hogy nevelnek gyereket, mi aggasztja őket és minek örülnek. Ha kell, képes hallgatni is kell. Olykor arra is szükség van. Végezetül pedig, de nem utolsó sorban, rajongásig imádja a városát és ezt az érzést átragasztja az utasokra is.
Juliával néztük meg Buenos Airest. A repülőtéren 25 olyan utas intett neki búcsút, akik a vele töltött idő után mind visszavágyik az ő városába.
Ma reggel tízkor jött értünk Júlia (majd megadom a pontos adatait) , akit mindenkinek a legőszintébb én ajánlok, aki erre jár. Közismert, hogy ki nem állhatom az idegenvezetőket, Júlia a kivétel. Egyrészt hajszál pontos volt. És ezt szeretem. Quod dixi, dixi.
Másrészt tényleg idegenvezető, nem szélhámos, mint az eddigi madárkák. Itt született és már az édesanyja is itt született. Tökéletesen beszél magyarul és még pár nyelven. De: mindenről mindent tud és mindenhez van dokumentációja is, ami útközben megmutat, elmagyaráz. Ritkán vagyok elégedett, de most igen. Júlia szuper. Megírtam, hogy mit szeretnék látni, lementünk a legdélebbi pontra taxival, aztán onnan gyalog és busszal.
A dél, a La Boca negyed, hírhedtté festik, de egy tök nyugis hely. Valaha itt volt a város kikötője. Van itt is egy szuper kortárs művészet múzeum egy iskola hozzá, a házak, amik mind ki vannak festve egy itt lakó hóbortos festő elképzelése szerint. Martín, a helyi művész visszahozta a múltat. Régen a hajójavítások maradék anyagából építették és maradék festékéveI díszítették a házakat. Igazi utcaművészet. Erre persze most rájátszanak és így lesz egy igazi turistalátványosság. Minden étterem, bolt, ajándékbolt, szobrok, erkélyjelenetek és persze Maradona meg Messi. Az Isten és a Király. Itt kanyarodunk a Boca stadion mellett, amit Bonbon dobozként emlegetnek. Sok olyat mutatott Júlia, amiről nekem fogalmam se volt, hogy létezik. Pedig én készültem tanár néni, isten bizony! Mindent nem írhatok le részletesen, mert sose lesz vége.
Innen San Telmoba buszoztunk, ahol a város legrégebbi épülete van, meg a város leghíresebb piaca. Ez a piac is etetők sora, ettünk is két száraz empanadast és ittunk rá egy helyi sört. A sör romlott, savanyú, de a pincér rögtön egy új hordót vert csapra és az már finom volt. Megint láttunk egy sor olyan izgalmas épületet, hallottunk olyan történeteket, amikről az átlag útikönyv meg sem emlékezik. Hála Júliának.
A San Telmo a város igen érdekes része, nagyon régi utcák, ide költöztek az első bevándorlók. A kikötőt kötötte össze a belvárossal, templomok és kolostorok. Macskakő, ahogy az kell.
Innen már csak a Pláza Mayor, a főtér van hatra, a Casa Rosada, a rózsaszín házzal, ahonnan Evita énekelt a néphez. Az igaz, hogy a pesti operaháznál vették fel, mert Madonnát kegyletsertőinek találták az argentinok. A terén van város főtemploma, a katedrális is. Itt van az első elnök sírja, mellett díszőrség. Pont elvonulnak. A hátukat még látjuk.
Majd a később megnyitott diagonális utcán megyünk, ami valami francia talált ki a párizsi sugárút - körút városszerkezet mintájára. (Szerencsés volt?)
Metró van bőven, de nem megyünk le. (Kati metro fóbia, pedig szeretném megnézni.) Kijutunk az obeliszkhez, ami egy rakás szerencsétlenség. Hogy ez minek kellett ide? A mi utcánkban van, nem messze a szállodától egy beton “fogpiszkáló”, ahogy a helyiek hívják. Kb annyira felesleges, mint a száz méteres zászló a Gellért hegyre. DE legalább ronda. Ezért megpróbálják zöld futónövényekkel kissé fedni, éppen most telepítik az újat. A látvány kicsit lehangoló. Láttuk még a Teatro Colont, de már messziről olyan ronda volt, hogy nem volt kedvünk közelebb menni.
Júlia mutatott egy assadós helyet, de egyrészt messzebb volt, másrészt nem volt olyan vonzó, mint a tegnapi parilla a Santos Manjares-ben.
Inkább oda mentünk el vacsorázni, ismét isteni finom volt és már törzsvendégként üdvözölték.
Júlia jött értünk reggel, kisétáltunk a vonathoz és elindultunk Júlia bérletével. Itt ugyanis pénzt kell feltölteni és addig annyian utazhattak, ameddig el nem fogy. Nem is hülyeség. A pályaudvar ízléses, a vonat használt kinai, de khm… nálunk lenne ilyen az új. A falu, ahol megálltunk közel volt a magyar negyedhez. A magyarok ma is jobbára 14 km-re a központtól északra laknak. Az elsők itt telepedtek le, a későbbiek meg a regiektől kaptak segítséget, munkát és ők is ot maradtak.
Ma is ott van a magyar ház és itt, ahol vagyunk volt a nagykövet rezidenciája. Ma is szép, bár kicsit elhanyagolt és lakatlan az látszik. A faluban San Isidroban sok a kellemes szép kis utca, boltok, vendéglők. Az egyikben iszunk egy kávét, mert a szállodai lötty amerikai kávékat nem tudjuk már meginni. Lemegyünk a folyó a La Plata felé és egyre szebbek nagyobbak a villák. Mindegyiknek szépen gondozott a telke. Néhol népes szolgasereg, gondozza a növényeket. Gyakran a fákról kapják a villák a nevüket.
Van egy érdektelen templom is. Inkább lemegyünk a partra egy hosszú lépcsőn. Nem kell visszamenni, mert van egy másik kisvasút, ami itt lent megy parton. Ez inkább a mi HÉVünkre hasonlít. Ezen döcögünk be Tigrébe, ami nevezetes kirándulóhely. A gyerekeknek van egy nagy vidámpark. Mi inkább a hajókázás választjuk, jót tettük. Itt millió ága van a folyónak, össze- és szétfolyik. Fentről érdekes a kép, Júlia mutatja a légifelvételt. Millió kisebb nagyobb sziget, a parton stégek, motorcsónakok, bent többnyire takaros házak, sőt, már szinte paloták is vannak. Itt a motorcsónak az nélkülözhetetlen. A mi hajónkat is sorra előzgetik. Egy óra alatt teszünk egy kis kört, ennyi elég is benyomásnak. Sok eladó is van, akit érdekel, jöjjön, itt nyaralhat télen, nyáron.
Visszafelé megint vonatozunk, majd máshol át szállunk a nagyra. A szállodában elbúcsúzunk Júliától. Ma nem megyünk az éttermünkbe, hanem egy Tangó-showra. Meg is bánjuk. 120$ fejenként, kp. persze csak nyolcvan. Annyit se ért. 8 órára jöttek volna, de csak kilenc felé értek oda. Végül kaptunk valami gyenge kaját, aztán jött a műsor, amin elaludtam. Baromi izgalmas lehetett. Lehet, hogy a sok bor ártott meg? A műsor után szerencsére hazavittek.
„az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol” (Kányádi Sándor, Dél keresztje alatt)
Sokfelé elfújta már a szél a székelykeresztúri pipacsszirmokat, de a világnak ebbe a szegletébe, a déli féltekére most először. És még most, itt a világ másik végén sem idegenek fogadtak minket: a XIV. Dél-Amerikai Magyar Néptánctalálkozóra jöttünk, mely idén Buenos Airesben, Argentínában került megrendezésre. A fesztivál címe találóan: Megfordult a világ. A találkozót egy egyhetes magyar tánctábor, itteni nevén „szimpózium” is követi, melynek szintén résztvevői vagyunk. (...)
Másnap, pénteken kedves Júlia házigazdánk vezetésével máris belevetettük magunkat az argentin főváros sűrűjébe. Az egész napos városnézés alatt megtekintettük a város főbb nevezetességeit, mint Dél-Amerika második legszélesebb (150 m!) sugárútját, rajta az Obeliszkkel és az Operával, a legnagyobb fát, amelyet valaha láttunk (akkora fikusz, mint egy 3 lépcsőházas keresztúri tömbház) és a katedrálist, melyben Ferenc pápa szolgált és mely előtt most is ott virul a pápa által személyesen ültetett fácska. Ezután barangoltunk Buenos Aires egyik leghíresebb (nyomor)negyedében, a Bocában, melynek élénk színes, graffitikkel ékített házai, hangulatos utcai kávézói, és egy sarkon elkapott élő tangó-előadás végre kielégítették a kissé sztereotip elvárásainkat Latin-Amerikáról. (...)